A VARÁZSLÓNŐ
Rikus már nem üvöltött. Botjai kicsúsztak vastag ujjai közül. Válla megroskadt, erős térde megroggyant, szemének fekete írisze a homloka alá fordult. A gaj felemelte fekete rágóit, és úgy tartotta a magasba a gladiátor ernyedt testét, akár valami trófeát. Az egyik szőrös csáp még mindig Rikus homlokára fonódott, s egyenesen tartotta a fejét, a másik kettő pedig a csuklóit szorongatta.
Sadira úgy tizenkét lépésnyire volt a szörnytől, amikor a bűzös gáz pamacsai az orrába csaptak. Felfordult a gyomra, s fulladozni kezdett. A mul teste bábként hevert a bestia fekete ollói között; a rágószerv egyik tövise nyomán kiserkenő vér lassan végigcsorgott Rikus lábán, és lecsöpögött a lábujjairól.
Neeva talpra állt a gaj bal oldalán és vadul kirázta fejéből a kábulatot. Vele szemben Yarig éppen felemelte a lándzsáját, hogy újra támadjon. Anezka, aki nem tudta visszaszerezni a dög fejébe döfött lándzsát, Sadirától valamivel távolabb ácsorgott, és tanácstalan, dühös pillantásokkal méregette a gajt.
— Hagyjátok megdögölni a gyáva mult! — ordított le a fal tetejéről Boaz.
A rabszolgák tisztában voltak vele, később kegyetlen büntetésben lesz részük az engedetlenség miatt, mégsem teljesítették az idomár parancsát. Amikor a gaj csápjai végigvágtak a mulon, s a fal tetején álló rabszolgák meglátták és meghallották, hogy Rikus, tőle szokatlan módon fájdalmasan felüvölt és hátrálni kezd az ellenség elől, kétségük sem maradt afelől, hogy komoly bajban van. Yarig félresöpörte a nyakához szegezett lándzsákat, és lecsúszott a kötélen, hogy segítsen barátjának. A törpéhez, harctársához mindig hű Anezka gondolkodás nélkül követte. Ugyanabban a pillanatban Neeva kiütötte a lándzsát a körötte álló három őr kezéből, és nem bajlódva a kötéllel, az aréna homokjára ugrott.
Mindenki meglepetésére Sadira is elcsusszant az értetlenül bámuló őrök mellett, és követte a gladiátorokat. Boaz és az őrök talán azt hitték, a szolgálólány eszét elvette a félelem, ezért mászott le az arénába. Ha így gondolták, hát tévedtek. Sadira azért eredt a többiek után, hogy elég közel legyen a gajhoz, amikor végrehajtja varázslatát. Rákényszerült erre a lépésre, mert úgy látta, csakis mágia segítségével mentheti meg Rikust.
Úgy látszott, a gladiátorok már legfeljebb csak a mul testének cafatait menthetik ki a gaj rágóollói közül. Sadira tudta, ha azt akarja, hogy Rikus életben maradjon, használnia kell mágikus erejét — még akkor is meg kell tennie, ha ezzel a tettel veszélybe sodorja magát. Tyrben ugyanis — ahogy az Athas más városaiban is — kizárólag a király és templomosai rendelkeztek a varázshasználat előjogával. Azokra, akik e törvényt megszegték, halálbüntetés várt.
Ami azonban mindennél fontosabb: aki ismerte a varázslás tudományának alapjait, rájöhetett, Sadirának valahol meg kellett szereznie a bűverőt, a mágikus ismereteket. Nagyon valószínű volt, hogy a gazdája, Tithian, a tett elkövetése után ki fogja hallgatni a rabszolgalányt, és a nyomozás közben rájön, Sadira kapcsolatban áll a király megbuktatására összeesküdött varázslók csoportjával, a Titkos Szövetséggel. Sejthető volt, hogy Tithian ezután kíváncsi lesz arra, miért telepített a szövetség egy ügynököt az ő gladiátortelepére. Sadira természetesen nem árulta volna el a titkot jószántából, ám kínvallatással mindenkiből ki lehet csikarni a vallomást.
Sadira mindezzel tisztában volt, de mégsem maradt más választása: használnia kellett varázserejét. Rikus még nem tudta, de a Titkos Szövetségnek tervei voltak vele a ziggurat átadását követő játékok során. Túl sok minden függött e tervek megvalósulásától, ezért a félelf nem hagyhatta, hogy a gladiátor ilyen ostoba módon veszítse el életét.
Sadira mély lélegzetet vett és felkészült a varázslat végrehajtására. Még egyszer körbenézett. Abban reménykedett, hogy a harcosoknak talán mégis sikerül a bestia fölébe kerekedniük. Sajnos nem ez történt. A gaj Rikus testét pörölyként lóbálva hátrálásra kényszerítette Yarigot és Neevát, a lándzsájától megfosztott Anezka pedig tehetetlenül állt.
— Neeva! Yarig! Takarjátok el a szemeteket! — kiáltotta a lány.
— Mit akarsz? — kérdezte Neeva homlokráncolva.
— Bízzatok bennem — mondta Sadira metsző hangon. — Rikusért teszem...
Nem várta meg a gladiátorok válaszát. A félelf lány a föld felé fordította tenyerét és szétterpesztette ujjait. Minden más gondolatot kizárva elméjéből a kezére összpontosított, és összegyűjtötte a varázslat végrehajtásához szükséges erőket. A tenyere alatt remegni kezdett az összesűrűsödött levegő, majd egy alig látható erőcsóva hasított keresztül a légen. A csóva behatolt a tenyerébe, és felkúszott a karján.
Gyakorlatlan szem úgy láthatta, Sadira a földből szívja ki a varázslathoz szükséges erőt. Valójában nem ez történt. Az energiát az Athas életerejéből merítette ugyan, de mint a többi mágus, ő is csak a növényeken keresztül volt képes csapdába ejteni és magába szívni ezt a rejtélyes áramlást. A testébe hatoló erő a Tithian rabszolgatelepének talajában növő fákból, tövisbokrokból, mohákból és zuzmókból érkezett, maga a talaj csak közvetítő eszköz volt.
Amikor elég erőt gyűjtött, ökölbe szorította kezét, és ezzel a mozdulattal elvágta az energiafolyamot. Ha túl sokat és túl gyorsan szívott volna magába, a növények, melyekből kicsalogatta az életerőt, nemsokára elpusztultak volna, a gyökereiket körülfogó földrögök pedig örökre terméketlenné válnak. Sajnos nagyon kevés ilyen mértékletes mágus akadt, és éppen az erőre vágyó, mohó varázstudók voltak azok, akik pusztasággá változtatták az Athast.
Sadira, miután elég erő jutott a testébe, elmormolta az igét, amivel formát és irányt adott az energiának, majd egy maréknyi homokot hajított célpontjára. Ujjaiból egy skarlátvörös és aranyszínű, villámszerű kúp száguldott szikrázva a gaj fejének irányába. Ahogy célba ért, a fény smaragd ragyogású buborékokká változott, melyek mindegyike vörös, sárga, kék és még ki tudja milyen színű cseppé robbant szét. A látványtól még Sadira szeme is káprázni kezdett, pedig ő tudta, mire számítson. A szétolvadó színek láttán úgy érezte, mintha sebesen körbefordulna. Megszédült, de nem rémült meg. Tisztában volt azzal, hogy a varázslat megóvja a villanások kábító hatásától.
A gaj csápjai elernyedtek és lassan lecsúsztak Rikus fejéről, csuklójáról. A vörös szemek fénye eltompult. Néhány pillanattal később a lény hátrébb húzódott néhány lépésnyit. A pikke lyes páncél a földre puffant. A rágóollók csukva maradtak, a gaj még ekkor sem eresztette el Rikust. A gladiátor bőrén vörös csíkok jelezték, hol feszültek rá az imént a csápok.
Neeva és Yarig a félelf lányról a mozdulatlan fenevadra nézett.
— Mi történt? — kérdezte a zömök törpe.
— Elkábult — közölte Sadira, és a rágók felé lépett. — Varázslatot használtam ellene.
A gladiátorok álla leesett a csodálkozástól.
— Ezzel... halálra ítélted magad! — hörögte Neeva. — Vállalnád a halált Rikusért?
— Már megtettem — felelte Sadira.
Boaz leüvöltött a fal tetejéről.
— Mi történt a gajjal? Tithian nagyúr ezért a fejeteket veszi!
A félelf rabszolgalány ügyet sem vetett az idomárra. Megrángatta a bestia ollóit, de hiába.
— Ki kell szabadítanunk Rikust — mondta. — A gaj hamarosan magához tér.
A gladiátornő Sadira mellé lépett, és lándzsát dugott az olló szárai közé.
— Rikus sohasem mondta, hogy varázsló vagy.
— Nem szoktam kifecsegni a titkaimat — titokzatoskodott Sadira.
Neeva a földre támaszkodó rágóollóra taposott, és egy lándzsával szétfeszítette a két ágát. Ahogy az olló lassan szétnyílt, Yarig letette a fegyverét és nekilátott, hogy kiszabadítsa Rikus testét.
— Várjatok! — Sadira a törpe karjára tette puha kezét. — Neevának még tágabbra kell nyitnia az ollót.
— Nem tudom — nyögte a gladiátornő.
— Mit műveltek a gajjal? — üvöltött le rájuk Boaz a fal tetejéről. — Hagyjátok abba! Ne tegyetek benne még több kárt!
Az őrök a kötélhez csoszogtak, ők is ordítozni kezdtek, de valahogy nem sok kedvük volt ahhoz, hogy az arénában erőszakkal szerezzenek érvényt Boaz parancsainak. Habozásuk nem lepte meg Sadirát. Az őrök közel sem értettek annyira a harc mesterségéhez, mint a gladiátorok, és egyiküknek sem volt ínyére, hogy esetleg összemérje fegyverét valamelyik rabszolgával.
Yarig felkapta a lándzsáját, és Neeva fegyvere mellé, az olló két szára közé dugta. Ahogy erejét megfeszítve húzni kezd te a nyelet, a rágóolló kissé tágabbra nyílt. A tövisek kiemelkedtek Rikus hasából; a sebekből vastag csíkokban folyt a vér.
Sadira megmarkolta a mul vállát, és megpróbálta elvonszolni, ám a test túl nehéz volt.
— Anezka! Segíts!
A félszerzet lassan Sadira mellé lépett, és megfogta Rikus egyik karját. A két nő közös erővel kirángatta a férfit a rágóollók közül.
Amikor az eszméletlen mul kiszabadult, Neeva és Yarig eleresztette a lándzsák nyelét. Az olló két szára összecsapódott. A gladiátornő és a törpe is elkapta Rikus egy-egy karját, és közös erővel az aréna széléhez vonszolták. Sadira és Anezka szemmel tartva a kábult gajt, követte őket.
Mire a falhoz értek, az állat csápjai újra megmoccantak. Yarig elkapta az egyik kötelet, és felmászott. A fal tetején Boaz várt rá.
— A gaj elé kellene vesselek benneteket! — sziszegte az idomár.
— Akkor meg kellene ölnünk — felelte a kötélbe csimpaszkodó Yarig közömbösen. — Forduljak talán vissza?
Boaz egy hosszú pillanatig az engedetlen törpére meredt. Bosszantotta saját tanácstalansága. Végül félrehúzódott.
— Ne. Majd később eldöntöm, tetteddel milyen büntetést érdemeltél ki.
Ahogy Yarig kimászott az arénából, Neeva felemelte Rikust, amilyen magasra csak tudta. A törpe a fal tetején megfordult, lehasalt, és az eszméletlen mulért nyúlt. Yarig karja túl rövid volt, nem érte el, de Anezka megoldotta a gondot: felmászott a kötél feléig, és harctársa kezéhez húzta a mul vastag, izmos karját.
— Megvan! — kiáltotta Yarig, és kínlódva húzni kezdte Rikust. Neeva alulról tolta a testet.
Sadira mögött, az aréna közepén heverő gaj hangosan összecsattintotta ollóit, és szilánkokra vágta a két gazdátlan lándzsát.
Neeva hangosan felmordult, és a feje fölé emelte Rikust. Yarig közben letérdelt, és felrángatta a fal tetejére az izmos gladiátort. Anezka azon nyomban felkúszott a kötélen. Sadira hátralesett a válla fölött. A gaj már lábra állt, és a menekülők irányába fordította szőrös csápjait.
— Sietnünk kell! — kiáltott Sadira. — Már magához tért!
Alig hogy kiejtette e szavakat, két erős kéz ragadta meg a derekát. Mielőtt megérthette volna, mi történik vele, Neeva már felemelte Yarighoz, aki könnyedén felhúzta a falra.
Ahogy a törpe letette, a félelf sarkon fordult. A gaj az aréna homokján ügetett, már félúton volt a falhoz. Neeva felugrott, elkapta a kötelet, de Sadira úgy látta, nem tud felmászni, mielőtt a lény a közelébe érne.
Mivel már úgyis leleplezte magát és elárulta, hogy ért a mágiához, úgy döntött, nem kerülhet rosszabb helyzetbe, ha varázslathoz folyamodik Rikus társának megmentése érdekében. A gajra mutatott, és sorolni kezdte az ige szavait. Arra készült, hogy egy mágikus erősugarat lőjön a bestia fejébe.
Mielőtt azonban végigmondhatta volna a varázsigét, Boaz felordított.
— Állítsátok le!
Az egyik őr lándzsája nyelével Sadira kezére csapott. A kéz félrelendült, az ujjakból kivágódó aranyszínű erőcsóva célt tévesztve, a gajtól balra fúródott a földbe. A robbanás nyomán egy jó harminc láb magas homokgejzír emelkedett a levegőbe.
A gaj ügyet sem vetve a robbanásra, rágóollóit hangosan csattogtatva, csápjait dühödten lóbálva folytatta a rohamot. Neeva fél kézzel elkapta a fal peremét. Yarig megmarkolta a karját.
Ahogy a gaj az aréna széléhez ért, felemelte testének elülső részét, és kaparászni kezdte a kőfal tövét. Szerencsére hiába erőlködött, nem tudott a menekülő nő után mászni. A feje alig karnyújtásnyira volt Neeva lábától. A nő közben a másik kezével is megfogta a fal tetejét, és izmait megfeszítve nekigyűrkőzött, hogy felhúzza a testét.
A gaj egyik csápja hirtelen előrevágódott, és körbefonta Neeva meztelen bokáját. A nő döbbenten felsikoltott. Ujjai lecsúsztak a fal pereméről, ám Yarig elkapta, és erősen megszorította a karját. Neeva fájdalmas sikoltozással, kínlódva próbálta feltornászni magát.
A lény szőrös csápja szorosan a nő bokájára tekeredett. Neeva felrántotta és vadul megrázta a lábát. A csáp hangos pattanással elvált a gaj fejétől. A dög dobhártya-hasogató rikoltással elmenekült, és a faltól néhány lépésnyi távolságban, fejét és lábát a páncélja alá húzva elterült a homokban.
— Szedjétek le rólam! — visított Neeva rángatózva. Megpróbált lenyúlni a lábát körbefonó csáphoz, de az iszonyatos fájdalomtól valamennyi végtagja görcsösen rángatózott.
Sadira megmozdult, hogy segítsen, ám az egyik őr elé tartotta a lándzsa hegyesebbik végét.
— Meg ne moccanj! — morogta a férfi fenyegetően.
Yarig ügyet sem vetve a többi őr fenyegető közelségére, megpróbálta letépni Neeváról a csápot, de Boaz hirtelen elé állt.
— Nem adtam engedélyt rá, hogy segíts neki! — sziszegte.
A törpe vicsorogva oldalt lépett, hogy kikerülje az idomárt. Az egyik őr előrelendült, és Yarig bordáihoz nyomta lándzsája hegyét.
Neeva pillanatnyi szünet nélkül rángatózott és sikoltozott. Boaz az eszméletlenül heverő Rikus mellett álló őrökre nézett.
— Vége?
Az egyik őr megrázta a fejét.
— Lélegzik, de semmi több.
— Ne hagyjátok megdögleni — parancsolta Boaz. — Nem hagyhatjuk, hogy a bajnokunk álmában végezze be az életét. Az ilyesmi Tithian nagyúr kedve ellen való.
Az őr bólintott, és bekötözte a mul sebeit. Az alig néhány lábnyival arrébb fekvő Neeva még mindig fájdalmasan ordítozott. Rajta senki sem segített.
Boaz a félelf lányra nézett.
— És veled mit csináljunk, kis boszorkám? Biztos vagyok benne, te is tudod, a mágiahasználat jutalma halál.
Sadira állta az idomár tekintetét, bár szíve riadtan dobogott.
— Mielőtt kivégeztet, Tithian nagyúr valószínűleg vallatóra fog — mondta. Nyugalmat és határozottságot erőltetve magára gúnyos mosolyra húzta a száját. — Ez pedig igen sok kellemetlenséget okozhat neked. Nem hiszem, hogy Tithian nagyúr örülni fog, amikor tudomást szerez arról, hogy kedvenc gladiátorát két daloló bottal felfegyverkezve küldted a gaj ellen.
— Ezzel azt akarod mondani, felejtsem el, amit láttam? — kérdezte Boaz cinikus mosollyal.
— A saját érdekedben ez lenne a leghelyesebb — felelte Sadira, gondosan ügyelve rá, hogy ne reszkessen a hangja.
— Semmi okom tartani Tithiantól — mondta Boaz. — Számára a mul nem jelent többet, mint akármelyik rabszolgája.
Amikor az idomár végigmérte őt, Sadira abban a reményben viszonozta pillantását, hogy felfedezi rajta a bizonytalan ság jeleit. Boaz feltűnően tüzetesen vizsgálgatta a lányt, és ez arról árulkodott, megjegyzésével sikerült kiváltania belőle a kívánt hatást. Bármit is mondott, az idomár is tudta, Tithian valóban megdühödne, ha tudomására jutna, Rikus milyen körülmények között sebesült meg. Boaz azzal is tisztában lehetett, hogy minden kiderül, ha bevádolja, és vallatásra átadja urának Sadirát.
— Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön megölnélek — morfondírozott Boaz. — Mi lenne, ha mondjuk a gaj elé vetnélek?
— Neked kell döntened — felelte Sadira bátran. — De akkor Tithian nagyúrnak nem lenne alkalma kihallgatni engem. Talán véletlenül mégis a fülébe jut, hogy ma mágiát használtam. Ha az őreid hallgatnak is, biztos vagyok benne, hogy ezek a gladiátorok mindenről beszámolnak neki. Vagy őket is megölöd? Valamennyit?
Miközben az idomár a válaszon gondolkozott, Neevának végre sikerült letépnie magáról, és az arénába hajítania a gaj csápját. Fájdalmas sikoltozása gyötrelmes nyögdécseléssé szelídült. A hirtelen támadt csend mintha felélénkítette volna Boaz elméjét. Hűvösen Sadirára mosolygott.
— Talán megfogadom a tanácsod. Még meggondolom — mondta. A rabszolgalányról az őrre nézett, aki eddig Sadira nyakának szegezte lándzsáját. — Zárjátok a Hodályba!
Sadira összerezzent. A Hodály egy régi raktárház volt, aminek padlójába több tucat kis vermet ástak. Boaz előszeretettel alkalmazta ezt a büntetést. Sadira nem tudta, csak a közszájon forgó rémhírek alapján sejtette, milyen szörnyűségek élnek a Hodályban. Abban viszont biztos volt, hogy öt napnál tovább egyetlen rabszolga sem maradt odabent.
Az őr megragadta a lány karját. Miközben elvezették, Sadira még egyszer Rikusra pillantott. Két őr próbált segíteni rajta. Csíkokra hasogatták a köpenyét, és bekötözték a sebeit, de a kötés riasztó gyorsasággal átvérzett. Sadira mégis megörült a vörös foltok láttán: a vérzés elárulta, a halotti mozdulatlansággal heverő mulból nem költözött el az élet.
Boaz a lány karját markolászó őrre nézett.
— Kötözd meg, és peckeld fel a száját!
Az utolsó parancs hallatán Sadira szíve hevesen megdobbant. Összekötött kézzel, felpeckelt szájjal nem alkalmazhatta a mágia eszközeit. Megbénítva, megnémítva nem hajt hatja végre a megfelelő mozdulatokat, nem sorolhatja el az igéket, amelyek hozzásegíthetnék a szabadsághoz.
Az őr biccentett, és Sadira hátához tartotta lándzsáját.
— Tudod, merre megyünk.
A lány a falról levezető rövid lépcsősor felé indult. Szemközt tucatnyi ormótlan épület állt. Falaikat trágyaszínű vályogtéglából emelték, a tetőket állatbőrök takarták. Az építmények között néhány csontsovány rabszolga ténfergett. Ők hordták a vizet és az élelmet a házak belsejében lévő cellákban élő gladiátoroknak, és a vadászok által a ziggurat átadását követő játékokra befogott különleges vadállatoknak.
Az épületek mögött húsz láb magas, obszidiánszilánkokkal koronázott védelmi fal emelkedett, melynek minden sarkában magas, lapos tetejű torony állt. A tornyok tetejét pikkelyes állatbőrök fedték.
Mind a négy toronyban két őr posztolt. Nem viseltek páncélt — aki ilyen öltözékben merészkedett ki az Athas perzselő napsütésébe, hamar eszméletét vesztve dőlt a földre —, de mindegyiknél számszeríj, acélhegyű nyílvesszőkkel teli puzdra és acélpengéjű tőr volt.
Sadira jól tudta, az acélfegyverek legnagyobb jelentősége a hatalom fitogtatása. Az Athason a fémeknek nagyobb értékük volt, mint a víznek, és olyan ritkán fordultak csak elő, mint a kiadós esőzések. Tyr kivételesnek számított az athasi városállamok között, ugyanis a közelében egy vasbánya működött. Más települések lakói csak a kutászoknak nevezett szerencsevadászok révén juthattak fémeszközökhöz, akik felkutatták a rég elfeledett fegyvertárakat, a sivatagi homok alatt rejtőző ősi romok kincseskamráit.
Az a tény, hogy Tithian fémfegyverekkel látta el toronyőreit, azt jelezte, a főtemplomos hihetetlenül gazdag. A vasnak még Tyrben is magas volt az ára; egyetlen acélhegyű nyílvessző annyit ért, mint egy jó földműves rabszolga, egy tőr áráért pedig már egy kemény gladiátort lehetett kapni.
Az őr megbökte Sadira hátát az obszidián lándzsaheggyel.
— Ne bámészkodj!
A félelf legyűrte a késztetést, és úgy döntött, mégsem hajt végre varázslatot. A lépcsősoron büszkén levonult az aréna faláról. Tudta, Boaz és az őrök most az első gyanús jelre közbelépnének, és ő képtelen lenne megküzdeni fél tucatnyi harcra kész katonával. Egyelőre nem tehetett semmit. Vár nia kellett, hogy később, kihasználva a megfelelő alkalmat, sikerüljön a szökés.
Az őrrel a nyomában átsétált a telep túlsó végében álló alacsony épülethez, a Hodályhoz. Az őr egy mocskos rongydarabot tömött a szájába, és hátrakötözte a kezeit. A kötél olyan szoros volt, hogy Sadira bőrébe vágott. Az őr átadta a lányt a Hodályra felügyelő két foglárnak, akik gondolkodás nélkül betaszították az ajtón.
Sadira lement egy kő lépcsősoron. Nyirkos levegő, trágyabűz és mosdatlan emberi testek szaga csapott az orrába. Hányingere támadt, és kis híján megfulladt a szájába tömött rongytól.
A két foglár kárörvendő röhögéssel megragadta a karját és továbbvonszolta. A tető egyik repedésén át beszűrődött a karmazsinvörös nap néhány sugara; a fénypászmákkal megvilágított hely még undorítóbbnak tűnt.
A padlót jókora kőlapok fedték. A foglárok a helyiség túlsó végébe vezették Sadirát, ahol aztán félrehúzták az egyik lapos kődarabot. A veremből a szelíd szellő hangjához hasonlatos sziszegés hallatszott. A cella obszidiánfekete volt, ám a lány mégis olyan tisztán látta, mi van benne, mintha fáklya világlott volna az aljában. Elf őseitől örökölte a sötétben látás képességét, és azt, hogy fényforrás hiányában a hő, a meleg alapján is tudjon tájékozódni.
A verem téglafala hidegkék volt. Sadira látta, hogy a gödör kör alakú, átmérője két és fél láb, mélysége pedig vagy négyszer annyi lehet. Az alja olyan szűk volt, hogy feküdni, de még leülni sem lehetett benne.
A cellát a fenekétől a padló szintjéig zöld, selymes hálótömeg lepte be. A hálók szálain rózsaszínű hüllők százai rohangásztak. Az egymáshoz, a selyemszálakhoz, a falakhoz súrlódó pikkelyes testek keltették a susogó zajt. A puha, hengeres testű lények akkorák lehettek, mint Sadira ujjai. Fejük nyílhegy alakú volt, fülük szögletes, összetett szemük a rovarokéra emlékeztetett. A félelf nem tudta, gyíkok vagy kígyók lehetnek-e, mert csak testük elülső részén volt néhány parányi láb.
Az egyik foglár a lány hóna alá nyúlt, és a gödör fölé emelte. A félelf riadtan felnyögött, és a verem pereméhez támasztotta lábait. Tudta, hiába védekezik, de ösztönösen irtózott a gondolattól, hogy leeresszék a mélybe, a hemzsegő hüllők közé.
A másik foglár lerugdosta Sadira lábát a kőperemről, az első pedig kirántotta a hóna alól a kezét. A lány átzuhant a hálótömegen, és magával sodorta a fényes szálakat, az apró, nyálkás testeket. Amikor a fenékre ért, térde megroggyant, válla pedig a téglafalhoz csapódott. Bokájába és térdébe éles fájdalom szúrt, bal karja elzsibbadt. Furcsa, kitekeredett pózban guggolt a verem aljában.
Meztelen lábán, vállán, tarkóján pikkelyes testek nyüzsögtek. Elfojtott hangon, undorodva felkiáltott, és gyorsan felállt. A mozdulattól újra fájdalom nyilallt a bokájába és a térdébe.
A verem szájánál a két foglár vihogva visszacsúsztatta a nyílásra a kőlapot.
Leszámítva a visszataszító kis lényeket, amelyek sziszegő pikkelyeiket a bőréhez dörgölték, nyálkás nyelvükkel a testét ízlelgették, Sadira egyedül volt a cellában. Nem tudta eldönteni, a kis hüllők csak az új lakótársnak örülnek, vagy zsákmányukat kóstolgatják. Azzal nyugtatta magát, hogy a parányok legfeljebb azért jelentenek rá veszélyt, mert tolakodásukkal előbb-utóbb megőrjítik. Nem tartotta valószínűnek, hogy Boaz életben hagyná őket, ha megölnék a foglyokat, és így megrövidítenék a szenvedésüket.
A félelf nem sok időt vesztegetett a kétségbeesésre és a kesergésre, mert tudta, éppen ez az, amire Boaz számít. Sadira rabszolgának született, és már rég rájött, parancsolói a testét ugyan képesek meggyötörni és megtörni, ám az elméjét és az érzelmeit csak akkor uralhatják, ha megengedi nekik. Amíg erős marad, és nem fogadja el, hogy joguk van rabszolgasorban tartani őt, addig legalább lélekben szabad maradhat. Természetesen a lelki szabadság nem pótolja a valódit, de legalább életben tartja a reményt.
A varázslónő már sok olyan rabszolgát látott, aki ettől az utolsó fogódzótól is megfosztotta magát. Az anyja — a borostyánszín hajú emberasszony, Barakah — úgy halt meg, hogy bocsánatért esedezett, mert „bűnei” miatt a lányának rabszolgaságban kellett megszületnie. A félelf sohasem tartotta anyja tetteit véteknek.
Többé-kevésbé sikerült összeszednie a múlt mozaikjait, s így megtudta, hogy anyja fiatal korában egy Tyrben törvényen kívülinek tartott tevékenységből tartotta fenn magát: varázslatokhoz szükséges anyagokat árusított, annak ellené re, hogy Kalak király szigorúan megtiltott minden ilyesmit. Érthető okok miatt a kaméleonbőrt, a kaucsukgumit, a csillámport, a viperabendőt és a többi különös tárgyat és anyagot az Elfpiacon lehetett beszerezni. Barakah a kereskedés mellett azzal is szép pénzt keresett, hogy futárként működött a Titkos Szövetség és a megbízhatatlan elf csempészek között. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy szerelmes lett egy Faenaeyon nevezetű elf kalandorba.
Nem sokkal azután, hogy Sadira megfogant anyja méhében, a templomosok csapatai feldúlták azt a kis kalmárkalyibát, ahol Faenaeyon élt és kalmárkodott. Az elf megszökött és a sivatagba menekült, ám az állapotos Barakah fogságba esett. A rabot a templomosok hamarosan eladták rabszolgának. Faenaeyon egyszerűen sorsára hagyta szeretőjét és meg sem született gyermekét, és később sem próbálta megvásárolni szabadságukat, vagy kiszabadítani őket. Néhány hónappal később Sadira már Tithian gladiátortelepén jött világra, és ott nevelkedett, ahol megszületett.
De nem akart a haláláig itt maradni. A lány a foglárok távozása után várt néhány percig, majd sietve munkához látott. A pecket viszonylag könnyen eltávolította. Oldalra hajtotta a fejét, és addig dörgölte a vállához a száját és az állát, míg a feje köré tekert zsineg annyira meglazult, hogy kiköphette a rongycsomót.
Ezután a kezét kellett szabaddá tennie. Ha nem a háta mögött fogják össze a csuklóit, könnyű dolga lett volna, mert egyszerűen átrágja a kötelet. Így azonban, mielőtt a fogainak hasznát vehette volna, előbb előre kellett rángatnia a kezeit. Megpróbálta áthúzni a lába alatt a csuklóját, de a karja túlságosan rövidnek bizonyult. Az egésszel csak azt érte el, hogy még jobban megfeszítette amúgy is sajgó vállizmait.
Amikor rájött, hogy a szűk helyen képtelen végrehajtani a tornamutatványt, mozgatni, tekergetni kezdte a csuklóját. Abban reménykedett, ha elég kitartó, egy idő múlva sikerül annyira meglazítania a csomót, hogy kiránthassa a hurokból az egyik kezét.
Az apró gyíkoknak megtetszhettek a mozdulatai, mert hamarosan nyálkás hüllőtestek hemzsegtek az alkarján. A lények egyre élénkebben futkároztak a bőrén; pikkelyeik hangja már olyan volt, mint az esti szél suhogása. A félelf ügyet sem vetett rájuk, és szünet nélkül mozgatta a csuklóját.
Metsző fájdalom hasított a könyökébe. Egy forró folyadékcsepp gördült végig a karján. Sadira rádöbbent, az egyik gyík megharapta. Tucatnyi érdes, mohó nyelv azonnal lefetyelni kezdte a vércsíkot. Másodszorra a felkarját harapták meg. A két sebből furcsa módon vastagon patakzott a vér. A gyíkok izgalma a tetőfokára hágott; a vermet betöltötte halk, folyamatos zümmögésük. A félelf megrémült. Lehet, hogy szabadulási kísérlete láttán a hüllők dühöngő, éhes fenevadakká változnak?
Legyűrve fokozódó undorát és félelmét, Sadira folytatta a kötél ráncigálását. Eszébe jutott, valahogy talán rá tudná venni a gyíkokat, hogy ne őt, inkább a béklyó szálait harapdálják, ám a parányi szörnyetegeket jobban érdekelte a felnyalható vér.
Nem sokkal később Sadira csuklóját véresre dörzsölte a kötél. Az ujjaira csorgó cseppekre éhes gyíkok tucatjai vetették rá magukat. Néhányuk az egymáshoz szorított kezei közötti keskeny résbe is befurakodott. A lány rémülten felnyögött, és egymáshoz szorította két tenyerét. A mozdulattal sikerült összelapítania két-három hüllőt. A piciny testek nedves cuppanással ragacsos masszává váltak.
Amikor megérezte, milyen csúszós a hüllők maradványa, Sadira rájött, az anyag segítségével könnyebb lesz kiszabadítania kezeit. A következő percekben folyamatosan ráncigálta, dörzsölgette fájó csuklóit. A horzsolások egyre erősebben véreztek, és a lány hagyta, hogy a gyíkok a prédára vessék magukat. A tenyere közelébe merészkedőket azután könyörtelenül összepréselte. Időnként megpróbálta kirántani a hurokból a kezét, ám a csomó még mindig túl szoros volt. A hüllők fáradhatatlanul csipkedték a karját, és kitartóan nyalogatták a csuklói körül összegyűlő vért. Sadira kezét hamarosan beborította a meleg vér és a hideg hüllőnyálka keveréke.
Újra megfeszítette a kötelet. A bal keze váratlanul kicsusszant a hurokból. A verem visszhangzó téglafalai felerősítették halk örömkiáltását. A félelf maga elé rántotta a kezét, és lesöpörte vérző karjáról a gyíkokat. Két tenyerét a ruhája elejébe törölte, majd a hajából is kicibálta a hüllőket. A lábát ostromló parányokkal nem törődött: ezek túl sokan voltak, és egyikük sem próbálkozott harapdálással.
Végre hozzáláthatott a varázsláshoz. Mivel már amúgy is a föld alatt volt, nem a verem alja, hanem a falak felé fordította tenyerét, hogy összegyűjtse a megfelelő mennyiségű energiát.
Amikor megérezte a testében felgyülemlő erő hullámzását, Sadira letépett a falról egy darabka hálót, és golyóvá gyűrte, amit a nyelve alá helyezett. Elsorolta a varázslat igéit. Tudta, amikor a nyelve alól eltűnik a hálógombóc, a mágia működésbe lép, és ő olyan könnyedén fog felmászni a falon, akár a gyíkok.
Ujjai végét a falhoz szorította, és megfeszítette izmait. Úgy érezte, teste semmivel sem nehezebb, mint a selyemháló egyetlen szála. Felemelkedett a verem aljáról.
Gyorsan felmászott a verem tetejéhez. A gyíkok sziszegve figyelték mozdulatait. Sadira válla és térde még mindig sajgott a zuhanástól, de teste olyan könnyűvé vált, hogy a mozgás nem okozott különösebb fájdalmat.
A verem tetejéhez érve megállt, és markába gyűjtötte a lábába kapaszkodó gyíkokat. Olyan könnyedén tartotta magát a függőleges falon, mintha létra lett volna a lába alatt. Összegyűjtötte a következő varázslathoz szükséges energiát, mély lélegzetet vett, és kezét felnyújtva megemelte a verem száját befedő kőlapot. Nem akarta félretolni; csak akkora zajt szeretett volna kelteni vele, ami becsalogatja a foglárokat.
Nem kellett sokáig várnia. Néhány perc telhetett csak el, miután a kőlap félrecsúszott, és a feje fölött megjelent egy skarlátvörös fényfolt. Sadira kissé lejjebb ereszkedett. Meg akarta várni, hogy a nyílás teljesen szabaddá váljon.
Először egy lándzsa obszidián pengéje jelent meg a szélesedő fény-félholdban. A világosság bántotta ugyan a lány szemét, de erőt vett magán, és nem fordította félre a fejét. Amikor a lándzsa másik végénél kirajzolódott az őr homályos alakja, Sadira felemelte a kezét, benne a markában lévő gyíkokat, s közben elhadarta a varázsigét, amelyet ezekkel a szavakkal fejezett be:
—...és ez jusson eszedbe, amikor legközelebb lehajítasz ide egy szép lányt!
Amikor befejezte a varázslást, a markában nyüzsgő gyíkok rángó csápokká változtak. A nyúlványok mindegyike tíz láb hosszú volt, és olyan fekete, mint a verem mélye. Koromsötét villámokként csaptak ki Sadira kezéből, és egyenesen a foglár arca felé tartottak. A férfi elhajította lándzsáját, döbbenten felrikoltott, de a nyálkás, fekete szalagok a torkára forrasztották a hangot, és az arca, a nyaka köré tekeredtek. A foglár hátratántorodott, és fulladozva, a rémülettől félőrülten megpróbálta letépni magáról a csápokat.
Ha Sadira mestere, a Szövetség tagja, a Ktandeo nevezetű zsémbes vénember látja tanítványa mutatványát, bizonyára felforr benne a düh, hiszen százszor, ezerszer megtiltotta neki, hogy ilyen erős varázslatot alkalmazzon. Az efféle varázslathoz jókora területről kellett összegyűjteni az energiát. Ha a terület a kelleténél kisebb, a rajta s benne élő növényzet elpusztul az energiaveszteség miatt. Ktandeo úgy gondolta, a félelf lány még nem sajátította el kellőképpen a varázsmesterséget ahhoz, hogy ilyen kísérletekre vállalkozzon. Sadira azonban biztos volt benne, hogy sikerülni fog a dolog, mert legutolsó látogatása alkalmával titokban az igekönyvébe másolta néhány, ehhez hasonló varázslat szavait. Egy kicsit ugyan szégyenkezett emiatt, de most örült, hogy megtette.
Felmászott a verem szájához. A másik foglár tőrrel a kezében bámult le rá. Sadirának nem volt ideje végrehajtania a harmadik varázslatot. Felnyúlt, és megmarkolta a fickó gallérját.
— Gyere csak ide! — mondta, s teljes erejéből megrántotta a férfi ingét. — Van odalent valami, amit látnod kell...
A meglepett foglár előredőlt, és felemelte tőrét, hogy Sadira karjába vágjon. A félelf gyorsan eleresztette a gallért, és félrerántotta a karját. A támadó férfi elszámította magát: túlságosan előredőlt, és képtelen volt visszanyerni egyensúlyát. Riadtan felordított: tőre a verembe hullott. Egy pillanattal később a foglár követte fegyverét. Fejjel lefelé a sötétségbe zuhant, és hiába lóbálta karját, hiába kapálózott, képtelen volt megkapaszkodni. Leért a verem fenekére. Az éles reccsenések, a hangos roppanások hallatán Sadira tudta, ez a pribék többé nem fog gondot okozni neki.
Kimászott a veremből, és felkapta az első foglár lándzsáját. A férfi még mindig az arcára tekeredett varázscsápokkal viaskodott. Nem volt olyan helyzetben, hogy megakadályozza Sadira szökését, ám a lány mégis megállt mellette, és a bordáihoz nyomta a lándzsa végét.
— Ezt azok a rabszolgák küldik, akiknek nem sikerült kimászniuk! — A félelf keményen a férfi oldalához szorította a lándzsa pengéjét.
A foglár abbahagyta a vergődést, és a lány felé fordította csápokkal körbefont fejét.
— Ne... Kérlek, ne! — zihálta. A csápok úgy összeszorították a torkát, hogy alig lehetett érteni a szavát. — Nekem... gyermekeim... vannak...
— Anyámnak is volt — felelte Sadira.
Teljes súlyával a lándzsa nyelére dőlt. Az obszidiánpenge a férfi szívébe mélyedt.
A foglár ajkairól éles halálsikoly szakadt fel. Teste megremegett, de szemhunyásnyi idővel később mozdulatlanná dermedt. A sebből sűrű vér buggyant elő.
Sadira magához vette a foglár övét és tőrét, majd a veremhez vonszolta a testet. Nem bajlódott a lándzsa, vagy a csápok eltávolításával: a férfit a társára hajította. Amikor a kőlapot visszatolta a nyílás fölé, már az következő lépésen járt az esze.
Keskeny derekára csatolta a foglár övét, és lecsipegette a ruhájáról a rátapadt gyíkháló-darabkákat. A szálakból golyót gyúrt; szempillájából kitépett egy szálat, és a gombóc közepébe nyomta. Tenyerét a padló fölé tartotta, és erőt gyűjtött. A golyót az ujjai közt görgetve elsorolta a megfelelő szavakat.
A háló és a szempilla eltűnt. A félelf felemelte, és a szeme elé tartotta a kezét. Ujjai láthatatlanná váltak, csakúgy, mint teste többi része.
Nem vesztegette tovább az időt, kisietett a Hodályból. Tudta, a varázslat hamarosan erejét veszti, de amíg tart, még el akart menni a vályogházba, ami eddig az otthona volt, hogy magához vegye a padló egyik kilazult köve alá rejtett mágiakönyvet. Úgy tervezte, ha a könyv nála lesz, egyszerűen elsétál a rabszolgákra ügyelő őrök orra előtt, és kivonul a kapun. Mire a varázs szétoszlik, már messze lesz Tithian nagyúr gladiátortelepétől.
Szerette volna tudni, mi történt Rikussal, de tudta, túlságosan nagy kockázatot vállalna, ha megkeresné, hiszen gyógyítóemberek és őrök tucatjai lehetnek a mul körül. Nem tehetett mást, bíznia kellett Rikus erejében és szívósságában, és abban, hogy életben marad, amíg ő segítséget küld neki a Titkos Szövetségtől.